2010. július 4., vasárnap

16.A sors keze

"Fontos, hogy hagyjuk, hogy a sors beavatkozzon az életünkbe, és eldönthesse, mi a legjobb mindannyiunk számára."

Leléptem a járdáról...Láttam az emberek rémült arcát.A sikolyukat nem hallottam,csak a szájukon láttam,hogy sikítanak.Nem hallottam mást,csak a szívem dobogását és az autó éktelen fékcsikorgását.Vártam az ütést,az utolsó óriási fájdalmat,az utolsó szívdobbanásomat,a fájdalom és az élet megszűnését.De ehelyett az autó épp csak hozzám ért,pont időben le tudott fékezni.A lendülete így is meglökött és elestem,de nem esett semmi bajom,csak egy kicsit szédültem.Hallottam az emberek méltatlankodását,hogy milyen figyelmetlen voltam,szidták a sofőrt,hogy miért vezetett ilyen gyorsan.Az autó vezetője fölém hajolt.
-Jól vagy?-kérdezte egy ismerős hang.
Kinyitottam a szemem és tekintetem Edward Cullen aggódó aranybarna szemeivel találkozott.A megrökönyödéstől meg se tudtam szólalni.Edward persze ezt félreértette,megijedt,hogy valami komolyabb bajom van és egyből felkapott és óvatosan beültetett a kocsijába.Az emberek mintha szoborrá váltak volna még mindig ott álltak.Edward beindította a kocsit,majd ugyanazzal a sebességgel,amivel jött,elszáguldottunk a baleset helyszínéről.Végre megszólaltam.:
-Jól vagyok.
Edward meglepődött.
-Megijesztettél.
-Ne haragudj.
Különös arccal nézett rám.Megint megpróbált olvasni a szememből.Látszott,hogy erőlködik,de nem megy.
-Miért léptél le a járdáról?Meg akarsz halni?-dühös volt.
-Mi közöd hozzá?-vágtam vissza.-Hová viszel?
-Ha válaszolsz a kérdésemre,én is válaszolok a tiédre.
Átkoztam az eget,hogy pont Edward Cullen autóját küldték életem legvakmerőbb pillanatában.
Nem akartam válaszolni a kérdésére.Egész úton nem szóltunk egymáshoz.Úgy gondoltam,úgyis kiderül,hogy hova visz.Jól gondoltam.
A házukba vitt.Zavarodottságomban csak most jutott el az agyamig,hogy Edward mégis itt van,mégsem ment el.De eszemben sem volt megkérdezni,hogy ez hogy lehetséges.
Kinyitotta a Volvo ajtaját és ki akart emelni,de szóltam,hogy megy magamtól is.Kis híján kiszédültem a kocsiból,Edward megfogott és elkezdett nevetni.
-Ne nevess!-mondtam komolyan,de titokban én is viccesnek találtam a helyzetet.
Elindult előre,kinyitotta az ajtót.Összeszedtem magam és bementem a házba.

*****

A ház belül is gyönyörű volt.Most voltak bútorok benne,tele volt szebbnél szebb növényekkel,egyszóval volt élet benne.Mintha az erdő beköltözött volna a házba,a fehér falakon borostyán és vadszõlõ futott végig.Csodálatos volt!Szó szerint le voltam nyűgözve.
-Miért hoztál ide?-kérdeztem.
Nem válaszolt,csak titokzatosan mosolygott.
-Carlisle!-kiabált.
Carlisle?Csak nem?Na ne...ez már több,mint hihetetlen...Nagyon beüthettem a fejem az eséskor...
A lépcső tetején megjelent egy magas,szőke,jóképű férfi.Úgy festett,mintha egyenesen a mozivászonról lépett volna le.Nem kérdés,csak õ lehet Carlisle.
-Mi történt?-kérdezte.
-Elütöttem Evelint.-mondta Edward egy kis iróniával a hangjában.
-Az én hibám volt.-szólaltam meg.
Carlisle mosolygott.
-Gyere fel,megvizsgállak.
-Carlisle orvos.-súgta a fülembe Edward,hogy bátorítson.
Már nem volt szükségem Edward segítségére.Biztosan lépkedtem felfelé,miközben furcsa képeket fedeztem fel a falon.De nem kérdeztem semmit,csak gyűjtöttem az információkat.Azokat az információkat,amik azt jelezték,hogy vagy teljes mértékben meghibbantam,vagy álmodok,vagy tényleg AZ A CULLEN CSALÁD él Hévízgyörkön,akikről az Alkonyat szól.Vagyis nagy valószinûséggel VÁMPÍROK.Miközben ez a gondolatmenet átfutott az agyamon,felértem a lépcső tetejére és bementem Carlisle dolgozószobájába.És nem féltem.Egy cseppet sem.

*****
-Szóval te vagy Evelin.-szólalt meg Carlisle.
-Igen.
-Edward sokat mesélt rólad.-elismerően nézett rám.
-Igazán?-kérdeztem meglepetten.
-Igen.Csupa jót.-mintha csak tudta volna,mi a következő kérdésem.Úgy látszik ez Cullenéknál családi vonás.-Na meg is volnánk.Tökéletesen egészséges vagy.-mosolygott.-De azért legközelebb ne ugrálj az autók elé.Nem mindenki olyan figyelmes,mint a fiam.
-Ööö...tudom.Köszönöm.
-Nincs mit.Menj,Edward már biztos izgatottan vár.
Na ebben én is biztos voltam.Nagyon aggódhatott értem.
Amint kiléptem az ajtón és megpillantottam Edward mosolygós arcát,tudtam,hogy most jött el az a pillanat,hogy minden kérdésemre választ kapjak.Csakhogy Edward megszólalt,és amit mondott,egyből elvette a kedvem mindentől.
-Beviszlek az iskolába.Még éppen időben beérünk.
-Főleg,ha te vezetsz.-jegyeztem meg.Ezen õ elmosolyodott és kacsintott egyet.

*****

Az a tervem,hogy amíg odaérünk az iskolába,legalább egy kérdésemre  válaszolhat,kudarcot vallott.Nem készültem fel rá,hogy olyan gyorsan odaérünk,hogy a kérdést se tudom megfogalmazni annyi idő alatt.Csalódottan szálltam ki a kocsiból.Már épp mindent feladtam volna,mikor Edward utánam kiáltott.
-Evelin!Mikor végzel?
Gyors fejszámolás után válaszoltam:-Kettőkor.
-Rendben van.Akkor érted jövök.-hogy mi?Értem jön?
-Jó.-válaszoltam,de még mindig nem fogtam fel.Ugyanakkor átfutott az agyamon,hogy akkor talán mégis van esély,hogy fény derül a Cullen-titokra...Ettől egyből jobb kedvem lett és vidáman sétáltam be a gimibe.

*****

Edward pontban kettőkor állt meg az iskola előtt.Láttam,mert előbb engedtek el minket az utolsó óráról,irodalomról.Kiszállt és kinyitotta előttem az ajtót.
-Hölgyem...
Rámosolyogtam.
-Ugye tisztában vagy azzal,hogy meg kell magyaráznod a mai tettedet?-kérdezte,alighogy beültem.
-Tudhattam volna,hogy ez a hátsó szándékod vezérelt amikor felajánlottad,hogy eljössz értem.-válaszoltam.-Viszont nekem is vannak kérdéseim.
Edward nem lepődött meg.Mintha már várta volna ezt a mondatot.
-Melyikünk kezdi?-kérdezte.
-Biztos,hogy bevállalod?-kérdeztem pimaszul.
Mélyen a szemembe nézett.Pár pillanatig nem válaszolt,majd hirtelen azt mondta:
-Biztos.
-Akkor én kezdem,mert hölgyeké az elsőbbség.-kacsintottam rá.
-Jó akkor te kezded a válaszadást.-mondta.-Nem azt kérdeztem,hogy a kérdést ki kezdi,hanem,hogy ki válaszol először.
Behúzott a csőbe.
-Nem szép dolog átverni egy HÖLGYET.-válaszoltam sértetten.-De jó.Legyen.Legalább túl leszek rajta.De ígérd meg,hogy akármit mondok,te is őszintén válaszolsz utána a kérdéseimre.
-Megígérem.
Hittem neki.Bíztam benne.Nem tudom miért,de olyan volt,mintha mindig is ismertem volna.Mintha rá vártam volna.
-Meg akartam halni.-vágtam bele a közepébe.Nem akartam kertelni.Ki tudja mennyi időnk van?Kell az idő az õ válaszaira is.
Hirtelen fékezett.Félreállt.Megrökönyödve nézett rám.
-Miért?-kérdezte.
-Gondolom tudsz róla,hogy Dávid elment.-válaszoltam.
-És miatta?
-Nem csak miatta.Azt hittem ti is elköltöztetek.Elmentem hozzátok,de nem voltatok otthon és bútorok se voltak a házban.Meg egyébként is egy nagy rakás szar az életem.De erről már meséltem.
-Eljöttél hozzánk?Mikor?
-Szombaton.Mikor Dáviddal szakítottunk.Nem akartam hazamenni.
-Szerencséd,hogy én vezettem azt az autót,ami elütött.Ha nem én lettem volna...abba jobb bele se gondolni,hogy mi lett volna...
-A sors közbeszólt.-mondtam.
-Így van.Mert még nincs itt az ideje,hogy meghalj.
-Tudom.Ne beszéljünk erről...
-Jó.Te jössz.
Minden erőmet és bátorságomat összeszedve feltettem azt a kérdést amit egész nap érleltem magamban.
-Vámpír vagy?